Ha kicsit beszélgetünk vele, akkor megérthetjük azt – amit egy kiállításon soha – hogy mit gondol  a  festő, amikor  azt mondja, hogy egész életét a függőlegeshez való viszony határozza meg.

Mert mi – tisztelet a kivételnek – ezzel nemigen tudunk mit kezdeni.

Esterházy, aki sokat beszélget vele azt mondja, hogy „ Nádler festészetének alapkérdése az, hogy miként egyeztethető össze az érzékiség és a szellem. (…) Talán ugyanezt egy külvárosi focista – név nem számít – lehúzva a triviálisba úgy fogalmazza, hogy az ideális életforma a kéjvágyó apácáé.(…) Ha e kettőség probléma, a problémát ugyan nem oldja meg, de a kettőséget  egységben tudja tárgyalni. Ebben példaképem”

Amúgy szerencsések vagyunk. Mert Nádler István nem csak találkozik a kaviarttal, de maga is kaviartos. És vele állni egy Piero della Francesca kép előtt Sansepolcroban, ahol éppen csak  súgja, hogy nézzük meg milyen görcs van a drapériában – huh, hát az már valami.