Szvanetitől, az archaikus hegyvidéktől az Inguri völgyéig, kaukázusi csúcsok, zöldellő völgyek, középkori festett templomok, lakótornyos hegyi falvak. Mestiában, ahová évszázadokon át menekítették az ellenségtől a kincseket, elképesztő ikongyűjtemény, Ushguliban Európa legmagasabban (2100) fekvő lakott településén ezeréves tornyok, és mint mindig találkozások, ezúttal egy családdal, akik a mi államalapításunk óta abban a toronyban szültek, ott haltak.

Kutaisziban vár ránk a lenyűgöző székesegyház a mellbevágó ortodox Krisztussal, a Gelati-kolostor a Klimtet 800 évvel megelőző Khakhuli triptichonnal, a surami vár és Gori, Sztálin múzeumával.
Tbiliszi zsidó negyedében remekül főznek, meg is kóstoljuk, hogy jobban értékeljük a keresztény negyedben a nagy templomot, amelyet 1988-ban éhségsztrájkkal szereztek vissza a helyiek, azóta lett színházból újra Isten háza, melynek bejárati oszlopát nyolcszáz év alatt fényesre koptatták a hívek csókjai. Utána hangulatos sikátorokon caplatunk fel a muzulmán negyed mecsetébe, ahol a süppedős vörös szőnyegen kipihenhetjük a fáradalmakat. Rátérünk az ezeréves grúz hadiútra, amelyen Nagy Sándor is járt, és talán eltekintetek a hatökrös fogattól, amelyen Lermontov kelt át ezen a hágón. Megállunk Ananuri meseszép középkori erődkolostoránál, aztán Katskiban hüledezhetünk, ahol egy kő oszlop tetején, mint a tű fokán áll egy remetelak, amelyben, mint egy oszlopszent, majdnem harminc éve él egyes egyedül Maxim atya. Évente csak egyszer-kétszer ereszkedik le kötélhágcsókon az oszlop lábánál épült kis kolostorba.

És persze tele leszünk meglepetéssel, találkozásokkal, furcsa élményekkel, olyan szakmát tanulunk, ami még jól jöhet, és olyanok társaságában ebédelünk, akikkel biztos sem ezelőtt, sem ezután nem ülhetünk egy asztalhoz.

Sajó Tamás meséli, hogy a legenda szerint, amikor Isten az idők kezdetén kiosztotta az országokat a föld népeinek, azok mindannyian engedelmesen sorba álltak, egyedül a grúzok ittak és daloltak a hegyek mögött. Amikor aztán végre megérkeztek, Isten elutasította őket, mondván, hogy a későn jövőknek már nem maradt föld. Ők azonban addig bizonygatták, hogy Isten egészségére ittak, s addig lágyítgatták dalaikkal a szívét, míg végül azt nem mondta: Tudjátok mit? Nektek adom azt a kis darab földet, amit magamnak tartogattam. No ide készülünk.