Három fotel. Az első a kis Széchenyi gyerekkori széke. A második a miniszteri bársonyszék, a harmadik a döblingi szoba füles fotele. Lehet, hogy nem tűnt volna fel a kiállítás rendezők szándéka, az ív, amit be akartak mutatni, ha tárlatvezetőnk Csorba László történész professzor, a Nemzeti Múzeum főigazgatója nem a kiállítás készítőinek szemével vezet végig a termeken.

 

István, a  német anyanyelvű kisfiú, aki dajkájától tanult magyarul már 12 évesen elütött a kortársaitól. Édesapjának küldött levelében az írja:

„Példáját valaha követhetem …, és édes Hazámnak boldogságát, amennyire tőlem kitelhet előre mozdítsam”

16 évesen Kazinczyval ógörögül levelezik és Wesselényi is méltó partnernek tekinti. Később vele utazik Európa szerte, hogy a fejlett országok gazdaságát tanulmányozza. S hogy hogyan lett ilyen remek gondolkodó, aki nagy összefüggéseket lát át, ugyanakkor az odavezető út minden apró lépést meg tudja tervezni?

Csorba professzor szerint mindez a katonaságnak köszönhető. Széchenyi fiatal tisztként került a hadseregbe, a Napóleon elleni nemesi felkelésben való részvétellel kezdődött a pályája. Több száz embert kellett mozgatni, ellátni, ami legalább akkora feladat volt, mint a haditervek készítése. Hihetetlen logisztikai tudásra tett szert, remek problémamegoldó képessége lett és megtanulta, hogyan kell szisztematikusan haladni a cél, a győzelem felé.

Az okos fiúból  10 év katonaság alatt igazi gyakorlati ember vált.

A kiállítás csak kiragad néhány témát Széchenyi nagy műveiből és Csorba tanár úr olyan, amúgy egyszerű összefüggésekre nyitotta fel a szemünket, amelyekre addig nem gondoltunk. A lóversenysport fejlesztése, nem csak azért volt fontos, hogy a társasági életre megtanítsa a polgárosodó országot, hanem a lóállomány minőségét akarta emelni. Nem az úri huncutságok élvezetének érdekében, hanem azért, mert tudta, hogy ha jobb lovak lesznek a versenypályán, jobb lovak maradnak a háttérben. Jobbak kerülnek a hadseregbe, de még inkább a városokba, mert a közlekedés fejlesztése a gazdaságfejlesztés kulcsa.

A kiállítás szervezőinek el kellett dönteniük mit emeljenek ki részletesen a munkásságból. Felmerült a Duna szabályozás, a vaskapu építés ötlete, végül mégis a Lánchidat választották, amelyet nem építészeti alkotásként értelmeztek, hanem a kor legmodernebb tárgyát látták benne. Amely egyben persze jelkép is, hiszen két független várost kapcsolt össze és ezzel új főváros teremtett, így lett a modern Magyarországhoz vezető út szimbóluma.

Széchenyi nem véletlenül utazott annyit. Ismerte a Hammersmith hídat, aztán

a híres Menait, amelyek döbbenetes hasonlóságot mutatnak a Lánchíddal. Tervezőnek ugyan a finom kezű mérnököt Adam Clarkot hívta, de a vas már a magyar barát, Andrássy gróf gyárából való.

Barabás Miklós monumentális képe az alapkőletételt ábrázolja. Mi ugyan nem tudtunk válaszolni arra kérdésre, hogy a képen miért nem Széchenyi a központi alak és miért van a háttérben még József Nádor is, miközben egy ismeretlen figura a központi alak. De a világ alapjaiban nem változik, ezért a megoldás is pofonegyszerű. Az ismeretlen figura Sina György bankár, akinek a fia rendelte meg a képet Barabás Miklóstól.

A sötét szoba a döblingi szanatóriumra utal. Érdekes a véres ing, amiben meghalt, a csákánynak nevezett furulya, amin Széchenyi mindig ugyanazt a motívumot játszotta újra és újra. Ha rosszul volt, akkor nem tudott szabadulni a mániájától, hogy miatta kiirtják majd a családját, de amikor jól volt, dolgozott tovább.

A Széchenyi kultusz már akkor is dübörgött.

Gasser János készített egy szobrot az öreg Széchenyiről, arról pedig kis szuvenír másolatok tömegét gyártották, de az emberek nem vették, nem hitték el, hogy Széchenyi ilyen.

Ezért hát arról az egyetlen képről, amely a szobájában örökíti meg Józsika Sámuel báróval való találkozását, készíttettek egy festményt. Az enteriőrbe belefestették a szobrászt, amint éppen mintázza Széchenyit és bizony ez elég volt ahhoz, hogy a kis mellszobrokat vegyék, mint a cukrot.

A Széchényi haláláról szóló mendemondákat, gyilkossági gyanút és tévhiteket a kiállításon látható katolikus plébános levele cáfolja. Széchenyi neki mutatta meg egy alkalommal, hogy mi az öngyilkosság egyetlen biztos módszere. Az ember a bal szeméhez illeszti a pisztoly csövét és a csuklóját a jobb kezével megtámasztja.

A tényekhez annyit: Széchenyi bal tenyere fekete volt, és állítólag ez a mozdulat az egyetlen, melynek során a puskapor bekormozhatja a bal tenyeret.