Kezdjük a környezettel. 

Adott egy légies, szélfútta vitorlákat idéző épület, amelyet az építészet mindezidáig kőbe vésett szabályait felrúgó Frank Ghery álmodott meg azután, hogy Franciaorszszág leggazdagabb embere, a többek között a Louis Vuittont is tulajdonló Bernard Arnauld erre felkérte. Övé többek között a Dior, a Tiffany, a Bulgari, az Hublot, a Sephora, a Moët, hogy csak néhányat ragadjak ki.
Amikor ugyanis Arnault Bilbaoban meglátta a Guggenheim Múzeumot, akkor a homlokára csapott és azt mondta, hogy ez az ember kell neki, senki más. Így lett Frank Gehry a 2014-ben megnyílt csodás párizsi múzeum atyja, megálmodója. A megrendelő elégedett volt, bár nem tudta nem megjegyezni, hogy a végeredmény egy „felettébb költséges szobor lett”. Amúgy Arnault ennek a triumvirátusnak a benjáminja, a maga 76 évével, Frank Gehry a Pritzker díjas sztárépítész most töltötte be a 96-ot és Hockney, akinek a gyűjteményes kiállítást szentelték 88 éves. Az épület, mint Gehry minden munkája, valóban inkább egy szobor, mint ház, felrúgva mindazokat a szabályokat, amelyeket kétezer éven át hittünk a falakról, formákról, szerkezetről, anyagokról. 
Ide tették a valaha volt legnagyobb Hockney kiállítást, négy szinten négyszáz művel! Az egész az életöröm és a természet dicsérete, amely vibráló színekkel és a legújabb technológiákkal hirdeti, hogy carpe diem, élvezd a napot, mert minden múlandó.
„ A  világ nagyon szép, – vallja– csak rá kell nézni, de a legtöbb ember nem veszi hozzá a fáradtságot. A földet pásztázzák maguk előtt, és nem figyelnek. Én igen.”
De miért olyan népszerű világszerte? Miért ugranak le a képei falról, miért adtak több, mint 90 millió Dollárt (32,5 milliárd Forintot) egy képéért, amelyen egy fiatalember egy úszót bámul egy medencében. (az összeg több, mint négyszer annyi, mint amennyit egy Magritte-ért, Kokoschka-ért perkáltak a gyűjtők, igaz csak szűken kétszer annyi, mint amennyiért a legdrágább Jeff Koons kelt el). A képen, ami 1972-ben készült (Egy művész portréja címmel) Hockney korábbi barátja látható, de a háttér, mintha egy reneszánsz kép lenne.

Egyesek szerint a fény a titka. A víz csobbanása, amelynek hatását csak az eredeti kép előtt lehet érzékelni (Splash), mert a reprodukciók nem adják vissza.

Mások szerint a színek tobzódása és persze az a döbbenetes és megmagyarázhatatlan hangulat, amit kelt.
Hockney húsz évesen ugyanúgy nagy, kerek, sárgakeretes szemüvegben és citromsárga cipőben járt, mint ma, ugyanúgy a fiatal, szőke fiúcskákért rajongott, és ugyanúgy újragondolta az impresszionistákat, mint a fauvizmus követőit. Több festménye is Van Gogh-ra utal, normandiai tájképei Monetra emlékeztetnek, de a maga szemüvegén át újrafestette Fra Angelico Angyali üdvözletét is. Ugyanakkor portréin csak olyan embereket örökít meg, akiket ismer. Hiába kérték meg, hogy fesse le Károlyt, nem volt rá hajlandó, a fenség, mondta, az a gond. Ugyanakkor a Westminster apátság ólomüveg ablakát, amellyel II. Erzsébetnek állít emléket örömmel megtervezte az Ipadjén.

Hockney minden tekintetben hű magához. A nemi identitásához, a múltjához. Hosszú Los angelesi évei után hol Yorkba utazik megfesteni azt a tájat, ahol gyerekkorában nyaralt, hol visszavásárolja az apja portréját. A pandémia alatt Normandiában szinte bimbóról bimbóra festi meg a tavaszt és e-mailen küldi el az Ipaden készült képeket minden érdeklődőnek. Nem kell megvárnom a száradást, mondja, még ha a képnek hiányzik is a textúrája. Jelmondata: „Ne feledjék, a tavaszt nem lehet eltörölni” a bejárat fölött világító neonnal fogadja a látogatókat.

74 éves, amikor elhatározza, hogy egy jelenetet szokatlanul nagy léptékben kellene megfesteni. Jacques-Louis David, a nagy előd jelenik meg a szeme előtt, akinek Napóleon megkoronázása a Louvre-ban c. festménye majdnem 10 méter hosszú, és hat méter magas, de ehhez egy óriási műtermet építettek nekik, ahol többen, végig létráról dolgoztak. Ez ugye neki nem megy. Akkor találja ki, hogy a képet kisebb vásznakból állítja majd össze. Számítógépen megtervezi az egészet, csináltat egy állványt, amin egyszerre 50 kép száradhat, majd fogja magát, Yorkshirben kimegy a természetbe és három hét alatt megfesti az 50 vásznat, Bigger Trees near Warter címmel. Nem a határidő sürgette, magyarázza, hanem a tavasz beköszönte.  14 méteres művet kiállítják a Királyi Akadémián, majd odaajándékozza a Tate-nek. Olyat akartam, amire büszke lehetek, mondja.

Most Párizsban él, és boldog, mert két évvel ezelőtt, amikor készülni kezdtek erre a kiállításra, egy lyukas garast sem adott volna azért, hogy megéri a megnyitót. Szerencsére még most is velünk van, és mi csak bámulunk. 

Ne becsüljük le az öregurakat!