A központban még mindig Caspar David Friedrich romantikus tájképe, a szerzetes a tengerparton, amit Szüts szerzetes nélkül fest meg. Lehetne felszínes geg, pimasz fricska, vagy vallomás vereségről, hiányról, sóvárgásról, a dilemmáról, hogy milyen nyomot hagy maga után az ember. Sötét akvarellek alatt sétálunk majd, de aki ismeri Miklóst már tudja, hogy a fekete éppúgy nem búskomor, ahogy Szüts sem mélabús. És hogy mindkettő szerethető. Nagyon is.