Óbuda olyan mint egy idősebb rokon a családban, akinek nem is igazán hisszük el az életkorát, hisz bohém és mindig van egy jó története, egy kis kocsmázás után pedig szaladna fel a Hármashatárhegyre. Mióta paneleket költöztettek mellé, kicsit szürkébb talán, de ha egy kicsit odapirítja a túrós csuszát máris mesél nekünk Krúdy Gyuláról, Gelléri Andor Endréről, a két Sinkovits-gyerekről és arról a kedves műfordítóról, aki köztársasági elnök lett. Sétánk során Szindbád visszatér. Abba az időbe gyalogolunk vissza,
amikor „az ebéd ünnep volt. Háromfelvonásos áhítatos színjátéka az életnek”, és azoknak ajánljuk ezt a sétát, akiknek Márai Szindbádot: „a vörös bajszú főpincérnek, az íróknak s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.”
Végül egy rövid olvasnivaló: Göncz Árpád: Vakondka
A gyerek A gyerek fölnyúlt a terített asztalra – még épp csak hogy elérte -, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott. – Vakondka – mondta. – Meggyógyult. A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke. Döglött. – Hát ezt hol szerezted? Nagyanyja adta meg a választ. – Találtuk. Az erdőben. – És nem tudtad rávenni, hogy?… – Látod… Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra… A pultra. Képzelheted. – Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult. Egymásra néztünk. – Az ördög tudja, mi baja volt… mitől… – Nem rég… Még meg sem merevedett – mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában. A gyerek érte nyúlt. – Mossatok inkább kezet – mondtam. Aztán a gyereknek: – Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkerekest tartod, aztán elássuk. Úgy lesz jó neki. – Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük. Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez. – Mert vakondka meghalt. A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült lebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült: – Dédi is meghalt – mondta. Aztán megeredt az eső; sűrűn, keményen dobolt a tetőn; az ablakot lassan guruló mennydörgések rezegtették. – Vakondka fél – szólalt meg a gyerek. Azt hittük, alszik már. – Dédi is – tette hozzá nagy sokára. Hallottuk, csak forgolódik; időbe telt, míg elnyomta megint az álom.
